A SERLEG

Féltve őrzött ereklyéje honi nemesfémeseinknek ez a relikvia. Bár mívesen munkált, szép ötvös tárgy­ról van szó, értékét mégsem ez határozza meg. Szellemisége az, ami oly becsessé teszi immár het­ven éve mindazok számára, akik magukénak érzik. Történetét ismerni szinte kötelező minden magyar ötvösnek. Ezért ajánlom írásomat a KARAT azon olvasóinak, akiknek nem adatott meg, hogy ismer­jék serlegünk különös jelentőségét és krónikáját.

Valamennyi magyarországi arany- és ezüst­műves csak így emlegeti, minden jelző nélkül: a Serleg. Mindannyian tudjuk, hogy miről van szó. Nem csupán egy tárgy a sok közül, hanem fogalom. Olyan fogalom, mely humanizmust, együttérzést és segíteni akarást jelent.

Az 1920-as évek nagy gazdasági válsága em­berek millióinak egzisztenciáját veszélyeztette. Tömegek kerültek az utcára, nyomorogtak. Magyarország sem kerülhette el sorsát. Egy elszegényedett ország megélhetésért küszködő lakossága nem szokott ékszert vásárolni, sem ezüsttel teríteni.

Abban az időben a magyar ötvösök munkái világhírűek voltak. Kiváló, rendkívül felkészült mesterei voltak e szakmának. Ám lassan kiderült, hogy hiába a tehetség, a kreatív művészi hajlam, a páratlanul szellemes ötletek sokasága, a mind­ezt megvalósítani tudó kéz, a jól felszerelt műhely, a tekintélyt parancsoló hírnév, ha kenyérre is alig telik a hajdan volt potenciális megrendelőknek.

Továbbra is működött azonban néhány olyan cég, amelye nehéz időkben is kapott megrende­léseket. Hiszen a megváltozott körülmények elle­nére maradt egy kisebb, tehetős vevőkör, amely változatlanul igényelte a luxust.

Ekkor meg született a nagy ötlet! Néhány kitűnő mester, akiknek ezekben az időkben is jól ment sora, úgy határozott, hogy segít a nélkülöző kollégákon. A kor egyik legaktívabb mesterének, Spitzer Sándornak zseniális gondolata valósult meg a Serleg Alapítvány létrehozásával.

Kisebb-nagyobb nehézségek és harcok árán 1930-ban, az Arany- és Ezüstműves Mester Egyesület fennállásának huszadik évfordulóján avatták fel a Mester Serleget, melynek oldalán a két ötvös fejedelem: Benvenuto Cellini és Szentpéteri József domborított arcmása látható.

Ez a gyönyörű, aprólékos gonddal készült remekmű szimbolizálja azt az alapítványt, mely hivatott az elesett, nélkülöző mestertársak gyors megsegítésére. Ezt megelőzően már két éve folyt a gyűjtés az alapítvány számára. A Serleg elkészítése nem került sokba, mert a hozzá való ezüst közadakozásból jött össze. A tervezést, az ezüstműves, a cizellőr, és a vésnöki munkát ingyen végezték el a legkiválóbb szakemberek. Az utókornak a legnagyobb tisztelettel illik megemlékezni róluk, mert hetven év múltán a mű ma is régi fényében ragyog, eszmeisége napjainkig töretlenül él, s félő, hogy eredeti funkciója napjainkban is aktuálissá válhat. A Serleg tervezésére pályá­zatot hirdetett a Mester Egyesület. A pályaművek közül Vargha László iparművész tervét fogadta el a zsűri. Dvorzsák Antal, a Sheid cég főnöke biztosította a föl hasz­nálandó ezüstöt. Az összes ezüst­műves munkát Kálmán Géza végezte el, SzalczerVilmos szemé­lyében a legkiválóbb cizellőrt kérték fel az igényes feladatra. A vésnöki teendőket Frömmel Ottó vésnök mester vállalta.

Az 1930. január 25-én keltezett, nyolc pontból álló "Alapítványi Szabályzat" precízen meg ha­tározza az alapítvány célját, mű­ködésének módját, előírja, hogy miként és milyen szempontok szerint kell a felelősöket kijelölni, hogyan kell dönteni a segélyek kiutalásáról, és melyek a Serleg őrzésének kritériumai.

A Serleg Alapítvány 1930. janu­ár 25-én nagy ünnepi vacsorával kezdte meg működését. Az est a "Serleg Beszéddel" indult, melyet azóta is a mindenkori korelnök tart meg.

Az ún. Serleg Könyv tanúsága szerint (mely az összes eddig elhangzott Serleg Beszédet tar­talmazza) nem csak a múltról, hanem a jelen problémáiról is szó esik, de sohasem ünnepron­tó módon.

Tehát a Serleg elindult útjára.

A későbbi évtizedekben már nem csupán az önhibájukon kívül nélkülöző társakat segélyezte, hanem a pályakezdő fiatal mestereket is, számukra igen előnyös feltételekkel nyújtott kölcsönökkel.

Volt hosszabb "szünet" is az eltelt hetven év alatt. Kereken huszonöt esztendő! 1940-ben még megren­dezték a Serleg Vacsorát. Azután jött a mindent elpusztító világ­égés, s mint tudjuk, a háborúban hallgatnak a múzsák ... Már nem a megélhetés, a túlélés volt a téti

A szörnyű világháborúnak vége lett, és a kezdeti, rövid ideig tartó konjunktúra után olyan vezetői lettek hazánknak, akik nem tűrték, hogy ez a szakma ­mely évszázadokon keresztül hírnevet, dicsőséget, elismerést szerzett nemzetének, s melynek még életben maradt nagy tudású mesterei voltak - lét­jogosultságot kapjon. Lakoni­kus egyszerűséggel fogalmaz­tak ebben az időben és e tárgy­ban is az önkényuralom kora­beli vezérei: "...a nemesfém viselése, használata és birtok­lása a burzsoázia kiváltsága, nem megengedhető, hogy kommunizmust építő ország­ban a dekadens kapitalista világ­ra jellemző termékek készülje­nek lakossági ellátás céljából."

Szakmánkat megfojtották, gyakorlását tiltották, s ha vala­ki mégis próbálkozott, kemé­nyen lesújtott rá a törvény. Sorra megszűntek a kis műhe­lyek, s amelyek megmaradtak, talmi, vásári áru készítésére voltak kárhoztatva. A szakem­ber utánpótlás minimálisra korlátozódott - egy nagy múltú szakma lassan elsor­vadt.

1965. január 14-én felébredt hosszú álmából a Serleg Vacsora hagyománya. Bartha Lajos, a Szakma fejlesztési Bizottság akkori elnöke és néhány mester­társa megszállottan hitt az újjászületésben, és kitartó kilin­cseléssel, beadványok sokasá­gával kiharcolták, hogy a Serleg minden tekintetben vissza­nyerje az őt megillető helyet. Ez az este a magyar nemes­fémesek életében megható pillanatokat hozott. Bár nagyon kis számban, de még részt ve­hetett néhány "nagy öreg" az alapítók sorából, akik könnyes szemmel lehettek tanúi a csodának.

Jellemző a korra az a néhány kiragadott gondolat, melyet Bartha Lajos fogalmazott meg megnyitó beszédében: "Az első újkori Serleg Vacsora ren­dezői új eszmei tartalommal töltötték meg a bilikomot, ­legyen hivatva ezután össze­fogni és tartani minden nemes­fémest baráti és kollegális egységben. Mossa el a szek­toriális határokat! . Égisze alatt, Jóban-rosszban legyen együtt, segítse egymást min­denki, ki e szép hivatást magá­énak vallja. Ennek szellemé­ben találkozzunk ezután min­den évben, a Serleg Vacsorán." És valóban, azóta minden áldott év januárjában ünnepélyes keretek közt, fehér asztalnál össze­jövünk, örülünk egymásnak, felszabadultak vagyunk. Az ízletes vacsora, a reggelig tartó tánc, s mulatozás jó hangulatot teremt. A rendezvények rangját emeli a Serleg jelenléte, mely tiszteletet parancsol és gondolatokat ébreszt.

Az új tartalomra való utalás is valóra vált, mert 1965 után ezeken az estéken valóban elmosód­tak a "szektoriális határok", melyek azért a hétköz­napokon még évekig megvoltak.

Serlegünk a ma ékszerésze, ezüstművese számára természetesen mást jelent, mint hetven évvel ezelőtti elődeinknek, hiszen szerepe átlényegült.

Szikora Gusztáv ezüstműves mester - az egy­kori serlegőr - egyszerűen és világosan fogalmazta ezt meg Serleg Beszédében 1979. január 20-án:

"A korabeli mesterek által létrehozott Serlegnek nincs nyelve, mégis mesél, nincs lelke, mégis lelkesít."

Igen, Serlegünk minden alkalommal ott van az évenkénti elmaradhatatlan Serleg Vacsora szín­helyének központjában, nagy kiállításainkon a legfrekventáltabb helyen álló vitrinben, ünnepé­lyes közgyűléseink pulpitusán, és mindannyiszor gondolkodásra késztet.

                                                                                      Zoltán Tamás